kamasz önismeret

Tizenegy évesen 89 kg voltam. Iszonyú teher volt a szélte-hossza egy létezés. Mind a testi, mind a lelki egészségemre borzalmas hatással volt, és bár 12 évesen 1 év alatt sziszifuszi munkával lefogytam 62 kilóra, fejben örökre kövér maradtam. A mai napig végiggondolom, mielőtt társaságba megyek, hogy vajon én leszek-e  a legkövérebb az általam ismert jelenlévők között. És bizony mindaddig, amíg nem szembesültem azzal, hogy introvertált vagyok (nem kicsit, nagyon), azt az iszonyú kínt, ami minden társaságba indulást megelőzött, ezzel próbáltam magyarázni.

Mert bizony, ha meghívnak például egy szülinapi buliba, akkor én már a meghívástól picit megszeppenek, és érzem, ahogy zsigerileg befeszülök. Még a gondolattól is, ahogy ezt most írom. A válaszom ma már az, hogy "köszönöm a meghívást, megpróbálom megoldani, hogy ott tudjak lenni" (ennél píszíbb reakciót még nem tudtam kreálni), majd mikor felismertem, hogy néha muszáj azért emberek közé mennem, tudatosan tréningeztem magam minden ilyen alkalomra.

Beírtam naptárba. Elmondtam pár családtagnak, hogy MEGYEK, nem csak azt, hogy meghívtak. Készültem ajándékkal, vagy ha nem szülinap volt megterveztem az útvonalat az odaközlekedéshez, megnéztem a hely webes felületét, ilyesmi, egy szóval szoktattam magam a gondolathoz, hogy igenis emberek közé merészkedem.

Mindezek ellenére, egyre feszültebb lettem - és leszek még ma is -, ahogy az adott társasági eseményt közelgett/közeleg, és elkezdek reménykedni valami külső, nálam hatalmasabb erőben, ami megakadályoz az oda eljutásban. Rendszerint sem Armageddon, sem tornádó nem csap le a lakóhelyem közelében, bár most a pandémia nagy segítség volt, lássuk be, úgyhogy az esemény előtti napon és az esemény napján már csak attól kell visszafogni magam, hogy a korábbi píszí válaszomnál még píszíbben megírjam (szigorúan üzenetben, szó sem lehet szóbeli kommunikációról), hogy "sajnos nem fogom tudni megoldani, hogy ott legyek".

Ha ezt kibírom, akkor jön a legnehezebb része. A készülődés, öltözés, útnak indulás. Mert annyira feszült és ideges leszek ezen a ponton, hogy régebben kő kövön nem maradt ekkor körülöttem. A családom fejvesztve menekült, mert tudta, most aztán bármelyik pillanatban lecsaphat a személyes Armageddonom. Szegények! 

Aztán persze megérkeztem, és mindig akadt valaki, akivel egészen jól el tudtam beszélgetni, de legfőképpen mindig akadt egy nyugis sarok, ahol meg lehetett húzódni, és aztán viszonylag hamar köszönés nélkül lelépni.

Mára ez annyiban változott, hogy pontosan rálátok erre a működésemre, és ennek megfelelően tudom szabályozni is a viselkedésemet, amik a sokszor önkéntelen reakcióim nyomán ösztönösen nagyon mások voltak. Megtanultam társaságba menni, és ott valameddig még egészen jól is tudom érezni magam. Mivel képtelen vagyok small talk-okban értekezni, értetlenül állok a számomra információ értékkel nem bíró beszélgetések közepette, mert végtelenül fárasztanak, és totálisan leszívnak agyilag, a legritkább esetben maradok hosszan, és ezt már el is fogadták a barátaim, ismerőseim. Örülnek, hogy egyáltalán elmentem, együtt lehettünk.